Egy kéthetes projekten vettem részt azon a nyáron, rettentő sok munkával járt, éjjel-nappal dolgoztam főszervezőként. Mindamellett, hogy naponta zaklatott azzal, hogy nem hívogatom rendszeresen telefonon, éjszakánként bosszúból nem hagyott aludni, hogy rójam le a kötelezően neki szánt perceket. Hazatérésem után pár nappal épp indultam dolgozni, amikor követelte, hogy végre mossam ki a ruháit. Már nem emlékszem, hogy mit válaszoltam, valószínű kibukott belőlem egy őszinte, félelemmentes visszavágás (olyan mosd ki te, mert most mennem kell féleség), amitől elvesztette a józan eszét. Pont úgy reagált, mint amitől éveken át féltem és amit óvatosan próbáltam elkerülni. Nem tudom mit akart tenni velem. Olyan erővel kezdett el rángatni, hogy egy szempillantás alatt a fürdőszobából a mellette levő hálószobába kerültünk és lecsapott az ágyra, vörös volt a szeme és habzott a szája, teljesen eltorzult az arca. Azt hiszem, ha nem lett volna meg bennem az a parányi kis lélekjelenlét, a nagy nehéz karjával szétvert volna. Üvöltöttem rá, hogy mossa meg az arcát. Ennyire emlékszem. Két nappal később vettem észre, hogy egy hatalmas tenyérnyi lila-kék folt van a jobb vádlimon és nem tudtam hogyan került oda. Pár napra rá, tusolás közben esett le: amikor odacsapott az ágyhoz, attól a lendülettől vertem be az ágykeretbe, csak akkor nem éreztem semmit sem. Majdnem egy hét kellett elteljen ahhoz, hogy nekem akkor végre leessen – engem bántalmazott a férjem! Egy látható nyom és az egyre elviselhetetlenebb fuldokoló érzés, az, hogy belehalok, ha tovább maradok kellett ahhoz, hogy aznap csak késő este menjek haza és közöljem vele, hogy többet nem maradok. Augusztus 23. volt, a szabadulásom napja, ettől a naptól kezdve már nem éltünk együtt. Csak nyolc hónappal később sikerült hivatalosan elválni, az év végéig folytonosan zsarolt, hogy próbáljuk helyreállítani a házasságunkat, mert most van az ideje és hogy őt meglepetésként érte a távozásom, és nem gondolta volna, hogy ennyire súlyos a probléma, adjak neki esélyt. Négy éve volt, hogy ő is harcoljon a házasságunkért, de nem tette.
Ami hihetetlenül meglepett és nehezen tudom feldolgozni, az az, hogy bántalmazó kapcsolatban voltam, bántalmazott a férjem. Nem tudtam róla. Nem ütött-vert és nem voltam kék-zöld, „mint a filmekben”. Akkor most ez az? Hogy történhetett ez meg velem? Hogyhogy nem láttam és nem védtem meg magam? Aljas módon átlépte a határaimat és kihasználta a gyengeségeimet. Az, hogy érzelmileg zsarolt és kontrolált, az bántalmazás. Az, hogy kiismerte a gyengepontjaimat és mégis ott szurkált, az bántalmazás. Az, hogy rendszeresen megalázott és folytonosan negatív jelzőkkel illette a testem, a viselkedésemet, az bántalmazás. Az, hogy beleegyezésem nélkül szexuálisan kihasznált saját kielégülése végett, vagy úgy, hogy látta, hogy ezzel bánt, az bántalmazás. Az, hogy megrángat, odacsap, az bántalmazás. Az, hogy félsz tőle, félted az életed tőle, hogy nem tisztel, hogy nincs helye az őszinteségnek, a párbeszédnek az agresszív reakciók miatt, az nem egy egészséges kapcsolat. És még hosszan sorolhatnám.
Négy évvel később, rendszeres terápiával és szakértő támogatásával még mindig tanulom megérteni, elfogadni és főleg megbocsátani a döntéseimet és választásaimat; megküzdeni a szégyenérzettel, a bűntudattal; megismerni és megtanulni megvédeni a határaimat; önbizalmamat erősíteni és a még mindig visszhangzó belém sulykolt negatív jelzőket és reakciókat, elvárásokat levetkőzni; kilépni a mártír szerepből és elkezdeni kiállni magamért; nem mások szemén keresztül értékelni és jellemezni magamat; megerősödni és nem félni többet tőle, mert már nem bánthat; bátornak lenni, hogy szembe tudjak nézni magammal, az érzéseimmel, a fájdalmakkal, a kellemetlen emlékekkel, a bántalmazó emberekkel a mindennapokban, legyen az akár egy főnök, munkatárs, élettárs, barát, rokon, bárki.
Többet kell erről beszéljünk: a verbális és emocionális bántalmazásról, arról, aminek nincs látható jele, de rettenetesen mély és nehezen gyógyuló sebeket hagy maga után. A bántalmazott börtönéről, amiből olyan nehéz szabadulni. Amikor a mindennapokban becsavar a szorongás örvénye és meg kell küzdenem az apró, de számomra óriásinak tűnő félelmekkel, bíztatásul ezt suttogom magamnak: erős vagy és bátor, minden rendben!